6. fejezet: A csodálatos srác

Hello, emberek! :)
Sokat késve, de meghoztam az új részt! Úgy különösebben nincs semmi hozzáfűznivalóm, csak annyi, hogy nagyon várom a komikat és újabbnál újabb feliratkozókat!
Jó olvasást! :)
----------------------------------------------------------------------------------
*Egy hét múlva*
*Luke szemszöge*
Már egy hete minden nap találkozunk Stellával. Próbálok neki segíteni, hogy ne Calumon járjon az esze.
Félre vonultam a többiektől, majd felhívtam őt.
- Haló? - szólt bele keserűen. Már megint sokat gondolkodott.
- Szia, Stella. - köszöntöttem.
- Szia, Luke. - hangja vidámabb lett. - Azért hívsz, hogy ma találkozunk-e... Igen a válasz. - mondta kedvesen.
- Rendben. Akkor fél óra múlva nálatok. - vigyorogtam.
- Oké. - mondta, s azzal kinyomta a telefont.
Lezuhanyoztam és felöltöztem, aztán már mehettem is.
10-15 perc alatt odaértem. Becsengettem hozzájuk, hogy jelezzem, hogy ott vagyok. Az anyukája, vagyis Natalie nyitott ajtót. Az apukájával még nem találkoztam.
- Szia, Luke. Gyere csak be! - invitált a házba. - Stella még öltözik. - mondta, majd bevezetett a nappaliba, ahol a férje ücsörgött.
- Jó napot. - köszöntem. Felnézett, majd fel is pattant a kanapéról és elém lépett. Natalie helyet foglalt a fotelban.
- Luke Hemmings vagyok. - mutatkoztam be.
- Dr. Nick Pale. - nyújtott kezet. Elfogadtam.
- Foglalj helyet. - mutatott a kanapéra.
- Köszönöm. - ültem le.
- Te vagy abban az ausztrál bandában, igaz? - kérdezte.
- Igen. - feleltem.
- Mennyi idős vagy? - kaptam egy újabb kérdést.
- Júliusban leszek 17. - válaszoltam.
- Mennyi barátnőd volt eddig? - kérdésével meglepett.
- Nick! - szólt rá az eddig csendben ülő és minket figyelő Natalie.
- Eddig kettő volt. - feleltem.
- És a lányommal mik a terveid? - jött egy újabb kérdés.
- Ni-ick! - szólt rá újra Natalie.
- Barátok vagyunk. - válaszoltam.
Natalie felállt, aztán kiment a nappaliból.
- És hosszabb távra vannak vele terveid? - érdeklődött.
- Hello. - hallottam magam mögül Stella kedves hangját.
Felé fordultam, majd felálltam és hozzá léptem. Nagyon csinos volt: fekete csőnadrág, fehér póló, fekete magassarkú bokacsizma, kezében fekete szövetkabát.
- Szia, Stella. - mosolyogtam, aztán megöleltem.

*Stella szemszöge*
Luke nagyon jól nézett ki. Igaza van anyának, ő is nagyon 'helyeske'.
- Megyünk? - kérdeztem tőle. Ő bólintott egyet.
- Sziasztok. - köszöntem el anyáéktól.
- Viszlát. - köszönt el Luke is.
Kiléptünk az ajtón, aztán elindultunk a városba.
- Megint sokat gondolkodtál, ugye?! El vagy szontyolodva! - mondta.
Csak sóhajtottam egyet.
- Nem kéne velük törődnöd! - szólt.
- Tudom, de hát mútkor miattam veszekedtek! Te mondtad! - emlékeztettem.
- Akkor többet nem mondom el, ha veszekedni fognak, mert magadat fogod hibáztatni, ahogy most is! - fogadkozott.
- Sajnálom! - hajtottam le a fejem.
- Ne sajnáld! - szólt, majd egyik kezével átkarolta a vállam, a másikkal pedig feltolta az állam és a szemembe nézett. - Csak legyél már vidámabb! - suttogta.
Elmosolyodtam.
- Látod, nem olyan nehéz mosolyogni! Többet szeretném látni a gyönyörű mosolyodat és hallani a nevetésedet! - mondta komolyan továbbra is a szemembe nézve. Éreztem, hogy vörösödik a fejem. Elmosolyodott... Ezekszerint észrevette.
Én is átkaroltam őt, viszont alacsonyságom miatt a derekát.
Befordultunk a sarkon, így a városba vezető útra kerültünk. Épp a Starbucks előtt sétáltunk el, amikor picit arrébb Maddiet és Calumot pillantottuk meg, ahogy nekünk szemben sétálnak. Összenéztünk.
- Sziasztok. - köszönt elsőnek Calum kérdőn kapkodva tekintetét köztem és Luke között, ugyanis még mindig átkaroltuk egymást.
- Hello. - mosolyogtam rájuk. - Stella Pale vagyok. - nyújtottam kezet Maddienek.
- Oh... - vonta fel szépen ívelt szemöldökét. - Maddie Harris. - mutatkozott be, majd elfogadta a kéznyújtásomat és lekezeltünk.
Pár percig minden csendben figyeltük a másikat. Fura helyzet alakult ki. Végül Maddie megszólalt.
- Ti amúgy jártok? - kérdezte. Lukekal összenéztünk.
- Nem. - felelte Luke.
- Pedig úgy tűnt... - nézett picit undorodva rám.
Luke és ő szóba elegyedtek. Calumra néztem. Ő is engem fürkészett. Feszült volt. Arca csalódott. Barna szemei szomorúan csillogtak, de még így is igézőek voltak. Összekulcsolt ujjaikra terelődött a tekintetem. Szemeim könnyesek lettek. Fájt őket együtt látni. Éreztem, hogy nem fogom tudni visszatartani a könnyeimet.
- Elnézést. - szóltam halkan, majd hátat fordítottam és ellépkedtem onnan. Vissza sem néztem, csak mentem és mentem, miközben könnyeim patakokban folytak. Megálltam a járda szélén. Körülnéztem, majd átfutottam az út másik felére, ahol egy park van. Leültem egy padra, aztán hagytam, hogy könnyeim még inkább a felszínre törjenek.
Egy darabig sírdogáltam, aztán kicsit messzebb megpillantottam Luke-ot, aki épp hozzám tartott. Gyorsan letöröltam könnyeimet.
- Stella. - ült le mellém, majd magához ölelt.
- Luke. - szorítottam magamhoz.
- Calum elakart jönni utánad... - suttogta. - Nem engedtem neki.
- Köszi. - simítottam meg a hátát.
- Csak egyre válaszolj... Szereted őt? - jött hirtelen a kérdés.
Eltoltam magamtól.
- Nem tudom... Hiszen annyira nem is ismerem... Csak fáj, amikor Maddievel látom! Megbántam, hogy elküldtem őt! - feleltem őszintén. - Nem szállunk fel a London Eyera? - jutott eszembe, hogy Luke még bizonyára nem látta onnan Londont.
- De, mehetünk. - szólt, majd felkelt a padról és felhúzott engem is.
Nem állt nagy sor a London Eyenál, így viszonylag elég hamar feljutottunk rá.
- Ez gyönyörű. - szólt Luke, amikor már feljebb mentünk.
- Gondoltam, hogy tetszeni fog neked. - mosolyogtam rá. Ő visszamosolygott.

- Mostmár haza kéne mennem, mert még nincsenek kész a háziaim. - mondtam Lukenak, amikor leszálltunk a London Eyeról.
- Még nem tanultál?! - kérdezte meglepetten és picit felháborodottan.
- Nem... - mondtam halkan.
- Ha kell, akkor esetleg a matekban segíthetek. - ajánlotta fel.
- Nem lenne rossz. - néztem fel rá.
Ő egy kedves mosollyal ajándékozott meg.
Elindultunk hozzánk. Útközben picit beszélgettünk.

- Anya, Luke még marad egy picit, mert segít a matekban... - mentem a konyhába, ahol anya a telefonomon pötyögött. Kérdőn néztem rá. - Te mit csinálsz?
- Semmit... - nézett fel a készülékemből, majd felém nyújtotta.
- Jó estét! - lépett mellém Luke.
- Szervusz. - köszöntötte őt anya.
- Erre gyere. - indultam el a lépcsőkhöz. Luke követett. Bementünk a szobámba. Felkaptam az ajtóm mellett lévő babzsákot, aztán átvittem az íróasztalom előtt lévő gurulós székem mellé. Leültem a székre, aztán intettem Lukenak, hogy üljön le a mellettem lévő babzsákra. Előkaptam a matek füzetem és könyvem. Kinyitottam a tankönyvet azon az oldalon, amelyiken a házi példák vannak.
- Melyiket nem tudtad? - jött közelebb hozzám, majd a könyvet kezdte fürkészni.
- Ezt... - mutattam rá a példára.
Ezután a tőlem alig 15 centiméternyire lévő srácra néztem. Elmosolyodtam a rajta lévő pandamacis sapira pillantva. Gyönyörűen formázott arcára vittem a tekintetem. Felém fordult. Elmosolyodott, így megjelentek az almácskái. Kék szemei gyönyörűen csillogtam. Hogy nem vettem eddig észre, hogy egy ilyen csodálatos srác közelében lehetek?! Egyáltalán nem értékeltem!
Nagy kezével elsimított az arcomból egy tincset, majd a fülem mögé tűrte. Egymást fürkésztük. Elvesztem két szép szemében. Hirtelen megcsörrent a telója. Kikapta a nadrágja zsebéből a készüléket, aztán beleszólt.
- Haló? Ó... Hello... Stelláéknál... Segítek neki a matekban, de ez téged miért is érdekel?!... Na, persze... Nemsokára megyek... - beszélt a készülékbe, majd kinyomta. Gyengéden rám mosolygott.
- Calum hívott... - mondta halkan.
- Ennyire hiányzol neki? - nevettem.
- Úgy tűnik... - nevetett ő is.
Lekaptam a fejéről a sapiját, majd felhúztam a sajátomra.
- Jól áll. - mosolygott, miközben a haját igazgatta.
- Gyere, megcsinálom a frizkódat! - álltam fel, majd megfogtam a kezét és magam után húztam. Átmentünk a fürdőszobába, ahol kiszedtem a szekrényből egy doboz hajzselét és egy flakon hajlakkot.
- Nem érek fel a hajadig... - mondtam picit csalódottan.
Luke letérdelt elém, hogy elérjem. Tettem a tenyerembe egy kis hajzselét, aztán zselés ujjaimmal oldalra fésültem szőkés haját.
- Még nem szeretnénk, ha megkérnéd a kezét. - lépett be a szobába anya. Mindketten elnevettük magunkat.
- Csak a haját csinálom... - mosolyogtam anyára.
- Tudom, csak elég fura ez a helyzet... - nézett le Lukera.
- Még térdelve is majdnem akkora, mint én. - nevettem.
Luke attérdelt mellém. A számig ért. Felé fordultam, majd egy nagy puszit nyomtam puha arcára. Elmosolyodott.
- Na, fodrászkodj csak tovább! - mondta anya mosolyogva, aztán magunkra hagyott.
Leöblítettem a kezemről a zselét, majd még fújtam egy kevés hajlakkot Luke hajára.
- Lesd meg a művem a tükörben. - mosolyogtam rá kedvesen.
Felállt, aztán belenézett a mosdó feletti tükörbe.
- Na, mit szólsz? - néztem rá.
- Tetszik. Köszi. - mosolygott le rám.
- Jól áll neked. - bókoltam neki.

Visszamentünk a szobámba, aztán leültünk ugyanúgy, ahogy azelőtt.
Megcsináltuk a matekot, viszont nekem még meg kellett tanulnom az irodalmat.
- Azt hiszem, én akkor elmegyek, hogy nyugodtan tanulhass. - szólt halkan.
- Ne! ... Ne menj! - néztem fel a füzetemből.
- Nem zavarok? - kérdezte.
- Ugyan! Te mikor zavartál? - mondtam. - Hogy ne unatkozz itt van a laptopom. Nem tart sokáig megtanulnom az irodalmat... - adtam a kezébe a laptopot. - Érezd otthon magad! - mosolyogtam.
- Rendben. Köszi. - mosolygott vissza.
Visszamerültem az irodalomba. Már jó pár perce tanulhattam, amikor szinte éreztem, hogy Luke engem néz. Nem törődtem vele különösebben. Megtámasztotta két kezét a laptop felnyitott képernyőjének szélén. Kezeibe fogta a telóját, és úgy fotózgatott engem. Felnéztem rá.
- De sunyi vagy! - nevettem. - Majd csinálunk együtt képeket, miután tanultam. - tanácsoltam, aztán még hozzátettem. - Viszont légyszi' ülj vagy feküdj át az ágyra, mert egy picit elvonod a figyelmemet. - pirultam el.
Az ő orcája is rózsaszínes lett; mellé társult gyönyörű mosolya.
Átfeküdt az ágyra, én meg belemerültem a tanulásba.
Kb. 15 perc múlva már hibátlanul eltudtam mondani, így befeküdtem Luke mellé.
- Már szinte hozzád nőtt a sapim. - mosolygott.
- Az enyém lehet? - csillantak fel szemeim.
- A tiéd. - mosolygott tovább. - Akkor készen állsz a képre? - kérdezte.
- Készen.
Kinyújtotta kezét, amiben a telója volt. Csináltunk egy alap mindketten csak mosolygunk képet, aztán felé fordultam és egy puszit nyomtam az almácskájára. Megnéztük, hogy sikerült a kép. Aranyos lett.
Ezután twitteren nézelődtünk, majd miután meguntuk, úgy döntöttünk, hogy nézünk néhány vicces videót a Youtube-on. Egy csomót nevettünk, aztán valahogy álomba szenderültem.