22. fejezet: Van szerelmed?

Hejhó. :D
Tudom, elég hosszú időre eltűntem, de most itt vagyok az új résszel, amit remélem már vártatok. Nagyon örülnék néhány kommentnek vagy új feliratkozónak. Ezenkívül csatlakozhattok a Facebookon nyílt csoporthoz is.
Jó olvasást! :*
FB-csoport: We need to be together
----------------------------------------------------------------------
*Calum szemszöge*
Reggel hunyorogva néztem körül a szobában, amit teljesen bevilágítottak a nap sugarai. Stella már nem feküdt mellettem, ezért villámgyorsan ültem fel az ágyban. Kicsit megnyugtatott, hogy a nagy medvéje továbbra is a kanapén ült farkasszemet nézve velem. Ash, Luke és Mikey még mindig aludtak.
Megdörzsöltem a szemem. Amikor újra feltárult számomra a "világ", Stellát találtam előttem állva.
- Jó reggelt! - suttogta kedvesen.
Felé nyújtottam a kezem. Ő megfogta, én meg abban a pillanatban magamra rántottam őt, így a tegnap reggeli helyzetünkbe kerültünk. Egy óriási vigyorral az arcomon figyeltem enyhén rózsaszínes árnyalatú arcát.
- Szia - suttogtam, majd egy puszit céloztam a nyakára.
Mivel ugyebár rajtam feküdt, két apró tenyerét a mellkasomra tette, úgy támasztva magát. Én körülöleltem a derekát két karommal és erősen tartottam, hogy közel érezzem őt magamhoz. Valahogy ez megnyugtat és erővel tölt fel.
Feltűnt, hogy ismét zavarba hoztam Stellát egy kicsit.
- Cal - kezdett bele mondanivalójába. - Előbb beszéltem telefonon anyával. Sietnem kéne haza, mert rám bíztak egy kislányt, amíg a szüleim a lány szüleivel egy három napos orvosi útra mennek. Megkérdeztem anyámat, hogy ha lenne kedved, akkor segíthetnél-e, mert tudod, nemsokára elutazol és utána már nem találkozunk - beszéde végére elhallgatott. Ha jól gondolom, akkor valószínűleg a pár napon belül bekövetkező elutazásom érintette őt ennyire érzékenyen. Bizonytalanná és teljesen törékennyé - akárcsak egy porcelánbaba - vált.
- Ilyet ne mondj, hogy nem találkozunk! Igenis fogunk! - korholtam őt. - Amúgy szívesen segítek - váltottam kedvesebbre.
- Rendben, akkor induljunk hozzánk - tört ki karjaim közül.
Mosolyogva figyeltem, ahogy előkapta nadrágja zsebéből a telóját és már tárcsázott is.
Én is kiszálltam az ágyból, majd előszedtem mára egy pólót és átöltöztem. Az elkövetkezendő három napra is pakoltam magamnak cuccokat, hiszen akkor nem jövök ide vissza.
Eközben felébredtek a srácok is, akiknek elhadartuk a dolgokat, majd útnak indultunk Stelláékhoz. Mivel nagy léptekkel róttuk az utcákat, elég gyorsan odaértünk. Az előszobába lépve négy felnőtt közé érkeztünk.
- Na, végre itt vagytok! - fogadott minket Natalie.
- Jó napot! - köszöntem mindannyiuknak, majd inkább hogy ne legyek útban átsiettem a nappaliba. A hátizsákomat és Pinkyt a fapadlóra tettem.
- Szia. Te ki vagy? - hallottam egy kedves vékonyka hangocskát a hátam mögül.
Megfordultam, így szembekerültem az előttem álló kislánnyal.
- Szia, Calum vagyok - mosolyogtam.
- Te fogsz rám vigyázni? - érdeklődött, miközben tengerkék szemeivel az enyéimbe meredt.
- Én is - feleltem. - De téged hogy hívnak? - guggoltam le hozzá.
- Nicky - mondta.
- Szép neved van - dicsértem meg az eléggé ráillő nevet.
A kislány szégyenlősen elmosolyodott és lecsapta a fejét. Nagyon aranyos volt.
- Szomjas vagyok - szólt halkan.
- Akkor gyere, átmegyünk a konyhába - egyenesedtem fel, majd a kezemet nyújtottam neki. Szimpatikusnak találhatott, mert megfogta. Átsétáltunk a konyhába, ahol felemeltem a kislányt, majd a pultra ültettem.
- Van szerelmed? - lepett meg egy újabb kérdéssel mögülem, miközben levettem egy poharat a szekrény polcáról. Egyébként nagyon váratlanul ért.